Passport

Menjünk világgá!

A Poligon

2017. február 24. 14:12 - Vámos Sándor

A Szemipalatyinszki Kísérleti Terület (hivatalos nevén 2. sz. állami központi kísérleti gyakorlótér, oroszul 2-й Государственный центральный испытательный полигон) a Szovjetunió legkiterjedtebb és legrégebben használt nukleáris kísérleti területe volt, mely a persze a szovjet idők elmúltával sem tűnt el a robbanások dörejeivel együtt, sőt, újból és újból életre kel és kísért, immár Kazahsztánban. De ezúttal is kezdjük a történetet az elején.

poligon_01.pnga Poligon napjainkban, fotó: englishrussia.com

Sztálin, látva az amerikaiak a 2. világháború lezárását is erőteljesen megtámogató nukleáris tevékenységét, utasítást adott a szovjet atomprogram felgyorsítására és teszt-robbantások mielőbbi megkezdésére. A teszt-terület kiválasztását legkedvesebb és hírhedten vérgőzös emberére, Lavrentyij Berijára testálta.

Ő pedig nem hazudtolta és nem is erőltethette nagyon meg magát, amikor a fenti területet, mint távoli és lakatlan, tehát a bombák tesztelésére maximálisan alkalmas területként jelölte meg. Az a csekély hétszázezer ember nem nagyon zavarta ebbéli döntésében, akik, ezen a területen éltek – ennél sokkal több embert is ítélt ez a lassanként a főnökével ismét szenté avatott ember halálra – napi rutinból.

A kiszemelt terület  18 500 km² terjedelmével nagyjából ötöd akkora, mint Magyarország. A területet villámgyorsan elzárták a külvilágtól, az északkeleti sarkában megbújó poros falucskát, Moldari-t pedig  Igor Kurcsatov fizikus után átnevezték Kurcsatovnak, és zárt városként elkezdték rohamtempóban felfejleszteni.

A város – titkos városokhoz méltóan – többnyire nem szerepelt a térképeken, vagy ha mégis, Moszkva–400, Bereg, Szemipalatyinszk–21, Konyecsnaja állomás („Végállomás”) vagy csak egyszerűen a Poligon neveken hivatkoztak rá. Az amerikaiak, miután U–2-es repülőkkel, majd később műholdakkal is megfigyelés alá vonták a területet, URDF–3 (Unidentified Research and Development Facility–3) néven ismerték. A város és a terület kiépítését nagyrészt hadifoglyokkal és elítéltekkel végeztették el, akiknek, tegyük hozzá, itt mégis komolyabb túlélési esélyei voltak, mint északon.

poligon_03.pnga Poligon, forrás: Belfer jelentés

Az első – 22 kilotonnás robbantást 1949-ben végezték el, majd ezután a légköri teszteket leállító egyezmény időpontjáig – 1963-ig a légköri tesztek által itt elpufogtatott nukleáris hasadóanyag mennyisége mintegy 2500-szorosan haladta meg a hirosimai atombombáét. A fenti egyezmény mindenesetre csak a felszíni robbantásokban kötötte meg az aláíró felek kezét, a föld alatt folytathatták kísérleteiket – és persze folytatták is.

Erre a célra kapóra jött a szovjeteknek a terület déli részén magasodó Degelen-hegység, amibe hatalmas és irgalmatlanul sok tárnát mélyítettek, és ott, mélyen a föld alatt folytatták a kísérleteiket. Itt több, mint 300 robbantást hajtottak végre, majd a Szovjetunió szétesését követően gyakorlatilag mindent hátrahagyva, mint eb a Szaharát, úgy oroszosan távoztak a szétszennyezett vidékről.

1991. augusztus 29-én a kísérleti telepet a függetlenné vált Kazahsztán elnöke, Nurszultan Nazarbajev bezáratta.

Poligon recall

A szovjetek „dicső” története így bár 1991-ben lezárult itt, ellenben Kazahsztán küzdelme a Poligonnal csak ekkor kezdődött. A szovjetek persze kivonulásuk örömére a létesítmény összes dokumentációját állítólag megsemmisítették – azért arra nem mernék mérget venni, hogy a KGB archívumaiban nem maradt néhány milliméterpontos rajz a létesítményről.

poligon_04.pngegy nukleáris tesztekre használt alagút bejárata (1997)

A gazdátlanul és felügyelet nélkül hagyott terület mágnesként vonzotta az ügyeskedőket, a vasazókat, no és főleg az olyan embereket, akiket a hátrahagyott nagy mennyiségű plutónium és egyéb hasadóanyag érdekelt. Az egész olyan volt, mint egy nagy és speciális bevásárlóközpont terroristák számára, éppen hogy a bejáratánál nem kellett 100-ast csúsztatni a bevásárlókocsikba.

Nyilván atombombát nem nagyon lehetett volna építeni az ott fellelhető azonosíthatatlan maradványokból, de piszkos bombákat viszont minden további nélkül. Nagyon valószínű, hogy abban az időszakban az USA-ban is, több nemzetbiztonsági ülésen heveny kényszeredett vakarózást idézhetett elő a Poligon nevének az említése.

Vélhetően az ijesztő jelentéseket követően az amerikaiak a kazahokkal villámgyorsan összeütöttek egy titkos 150 millió dolláros mentesítő programot, melynek keretében 1996 és 2012 között mintegy 200 kilónyi plutóniumot „bányásztak” elő a hegyből, melyet már az akció megkezdését megelőzően is Plutóniumhelynek hívtak. Az akció keretében megpróbálták feltárni és lezárni az összes – nagyjából 200 – járatot a hegyen.

Nem, ez csak az összefoglalója a történetnek, melyről szerencsére egy bővebb jelentés is világot látott, ami ennél (meg a hivatalos jelentéseknél) kissé részletesebben is leírja az ott történteket. Na, ez az igazi „sztori”:

A Belfer jelentés

A Belfer jelentést 2013-ban jelentette meg a Belfer Center for Science. Az összefoglalót Eben Harrell és David E. Hoffman írta a 17 éven keresztül húzódó mentesítésről – egy igazán érdekes olvasmány, a bejegyzés további részében ebből szemezgetek. A teljes jelentés (pdf) a források között megtalálható. 

Először 1995-ben Kairat Kadirzhanov hívta fel a helyzet tarthatatlanságára a hatóságok figyelmét. Ebben az időszakban a vasazásnak semmi technikai akadálya nem volt a területen. A hatóságok nem álltak a helyzet magaslatán (vagy – más szempontból – nagyon is), bárkinek megadták az engedélyt a fémek kitermelésére.

A szomszédos Kína fémre folyamatosan éhes piaca hatalmas vonzerő volt a helyi szegényeknek, és az nem nagyon érdekelt senkit, ha villanyoltás után a fém magától is sejtelmes kékes fénnyel világított tovább. Sokan haltak meg már a hegyen, még többen évekkel később, a sugárterhelésük nyomán. Mindenesetre egy év alatt a magányos szerencsevadászok helyét elfoglalták a professzionálisabb guberálók, ők már nehéz-bányászati gépekkel és felfegyverzett őrökkel ugrottak neki a hegynek.

Siegfried S. Hecker Ausztriában született. Apját miután a második világháborúban besorozták a németek, az orosz fronton hunyt el. Hecker gyerekkorában meglehetősen sötét benyomásokat szerzett az oroszokkal kapcsolatban, ezekkel, és családjával együtt emigrált az USA-ba 1956-ban, ahol kohásznak tanult, majd jó pár évvel később, Los Alamos ötödik igazgatójaként a történet kellős közepébe csöppent.

1992-ben, a Szovjetunió összeomlása után sikerült eljutnia a szintén titkos szovjet Arzamasz-16 telepre, ahol rögtön a repülőgépből kiszállása után találkozott Juli Kariton-nal, aki a telep vezetője, és az első szovjet atombomba megalkotója volt.

Az orosz ezekkel a szavakkal nyújtotta a kezét az amerikainak „Negyven éve várok erre a találkozóra”. Hecker szorosabb együttműködést és anyagi támogatást ígért a találkozón, és jó kapcsolatokat épített ki korábbi ellenfeleivel.

poligon_08.pngegy elfalazott alagút ismét-megnyitása a Degelen-hegyen, fotó: Siegfried S. Hecker

Hecker 1997-ben nyugdíjba vonult, és hitt benne, hogy a hidegháború elmúltával kapcsolataira és tudására többé nem lesz szükség – nagyobbat nem tévedhetett volna.

Plutóniumhegy

Az amerikaiak a szovjetek bukását követően – kétoldalú szerződésekkel – elszállították a szovjetek által a térségben „felejtett” nukleáris bombákat és maradék fűtőanyagokat az USA-ba. Így tettek Kazahsztánban is, a Plutóniumhegyet kiürítették, a tárnákat lebetonozták, és úgy érezték, hogy ezzel a potenciális veszélyforrásokat letudták a térségben. Hecker élt a gyanúperrel, hogy ez nem így van, és erre jó oka volt, ugyanis ismerte (még jó hogy) a los alamosi fejlesztési projekteket és feltételezte, hogy a szovjetek is ezeket futották meg.

A hatvanas években az USA kísérletekbe kezdett, hogy feltárja, ha baleset éri a nukleáris fejeket hordozó rakétákat, ez kiválthat-e spontán nukleáris robbanást. Ennek a kutatás-sorozatnak az egyik legfontosabb kiváltója az 1966-os palomaresi „Broken Arrow” eset volt. Ezek a kísérletek egy idő múltával abba az irányba terelődtek, hogy kis mennyiségű nukleáris anyagot kémiai anyagokkal vegyítve előállítható e atombomba, vagy valami ahhoz hasonló robbanó dolog. A kísérleteket hidronukleáris tesztek néven futottak, és milyen meglepő, rövid időn belül a szovjetek is rákaptak ezekre a föld alatt elvégezhető tesztekre.

Az amerikaiak tudtak az orosz kísérletekről, de azt nem tudták, csak sejtették, hogy a szovjetek hol hajtották végre ezeket. Hecker a kapcsolatain keresztül kipuhatolta, hogy ezeknek a helyszíne valószínűleg a Poligon volt, és műszeres méréseik – amik magas sugárzást mértek egyes térségekben – megerősítették ezt.

1998-ban a helyszínre is látogatott, ahol arra azért számított, hogy a helyiek továbbra is „kisipari” léptékben „tevékkel” lopják a fémet, de a látvány, ami ott fogadta, letaglózta, ugyanis hatalmas földmunkagépek túrták a jócskán sugárzó földet kábelek és fémhulladék után kutatva. A korábbi lebetonozott bejáratokat feltörték, vagy csak egyszerűen megkerülték azokat, és az egykori szovjet tárnákból termelték ki a hátrahagyott fém-elemeket, síneket. Hecker fényképekkel dokumentálta a látottakat, majd Moszkvába repült, ahonnan először az egykori Cseljabinszk-70-et (Majak) kereste fel segítségért.

Miután itt falakba ütközött, vonattal utazott tovább Szarovba, Arzamasz-16 egyik városába, ahol már régi ismerősként köszöntötték őt. Itt találkozót kért Radi Ilkajevtől, a Poligon korábbi igazgatójától, aki eleinte mereven elzárkózott az együttműködéstől, miután Hecker beszélt neki az amerikai hidronukleáris tesztekről, és a hasonló szovjet tesztekről kezdett érdeklődni „Oroszország végzett Szemipalatyinszkkal örökre, és soha nem fogunk oda visszatérni”.

poligon_05_1.png

Egy, a Hecker által készített képekből: A távolba futó árkokat a vasazók ásták,
az oda lefektetett vezetékeket "szabadították" ki.
Fotó: Siegfrig Hecker

Ekkor Hecker a helyszínen készített fotóit vetette be: „Radi, ez a te létesítményed. Ezek ott a te kábeleidet lopják.” – Radi csöndben a fotókra nézett, aztán Heckerre – „Jól van, holnap összehozlak valakikkel egy beszélgetésre”. Másnap bemutatta neki Jurij Sztyazkint és Viktor Sztepanyukot, volt vezető-mérnököket, akik megtörték a csendet, és elkezdtek beszélni a szovjet hidronukleáris programról, ami a Poligonban zajlott.

Speciális fémtartályokat vagy fémdobokat, un. „kolba”-kat süllyesztettek a Plutóniumhegy gyomrába mélyesztett aknákba, ezeket kőzettörmelékkel, kémiai és nukleáris robbanóanyagokkal töltötték meg, majd megpróbálták a levegőbe röpíteni, illetve dehogy, szóval a föld alatt felrobbantani az egész tartalmát. Ha ez nem sikerült, mert mondjuk besült a kémiai robbanóanyag, nem tököltek sokat. Gyorsan mélyítettek egy újabb aknát, és kezdték az egészet előröl. Ezen mondjuk nagyon nem lehet csodálkozni, jelentkezzen, akinek lett volna kedve egy efféle sugárzó és robbanással is fenyegető tartályt kitúrni a föld alól.

poligon_06.pngKairat Kadirzhanov, Radi Ilkajev és Siegfried S. Hecker közösen egy fotón, 1999-ben Almaty-ban

És hol voltak ezek a „kolba”-k Hecker látogatásakor? Persze a föld alatt, míg a mérőműszerek hátrahagyott vezetékei és a tápkábelek nyomra nem vezették a vasazókat. Nekik persze csak a tartályok fémanyagára fájt a foguk, azzal nem nagyon számoltak, hogy belül erősen sugárzó plutónium vagy dúsított urán lapul, no meg az egész tartály, úgy, ahogy van, felrobbanhat a kémiai robbanóanyag tartalmának köszönhetően.

Hecker a még föld alatt lapuló nukleáris anyag mennyiségét a megbeszélések alapján úgy 200 kilóra saccolta, és gyors beavatkozást sürgetett.

Persze az orosz tisztségviselők, főleg az orosz Atomenergia Ügynökség (Minatom) képviselői továbbra is jórészt elzárkóztak az együttműködéstől, arra hivatkozva, hogy a spektrométeres helyszíni vizsgálatok feltárhatják az oroszok által a bombákban alkalmazott plutóniumizotóp-mixet, ami – meglátásuk szerint – továbbra is titkos információ volt – nem mintha az amerikaiak ezzel az összetétellel már évtizedek óta ne lettek volna tisztában. Mindenesetre a háromoldalú egyeztetések (amerikai, orosz és kazah) rendkívül lassan haladtak – többször el is akadtak –, ráadásul mindhárom fél egyhangúlag az IAEA (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) távol tartása mellett tette le a voksát, és titkos akcióval kívánták felszámolni a ketyegő időzített bombát.

Eközben a tudósok egy viszonylag egyszerű módszert dolgoztak ki a kolba-k hatástalanítására. Speciális betonhabarcsot fecskendeztek be a fentről egy furattal megnyitott tartályokba, így lehetetlenítve el azok „kitermelését” vagy felrobbanását. Ráadásul ebből a megkötött anyagból meglehetősen nehéz (de persze nem lehetetlen) volna kitermelni a hasadóanyagot. Most már csak meg kellett találni az összes ilyen és hasonló föld alatti tartályt a Belgiumnyi méretű Poligonban.

poligon_07.png"Kolba", fotó: Siegfried S. Hecker

Ez a feladat egyrészt az Orosz Geofizikai Kutatóintézetre hárult, akik a rendelkezésre álló dokumentációk és izotópos vizsgálatok alapján ugrottak neki a feladatnak. Az intézetet ekkor Valeri Demen vezette, aki ráadásul korábban negyven évig a Szemipalatyinszkban dolgozott, és az alagutak építését felügyelte. Nekik kellett együttműködniük az amerikaik Védelmi és Fenyegetéscsökkentési Ügynökségével (DTRA). Byron L. Ristvet volt ekkor a DTRA Teszt-technológiai ágazatának a vezetője, rá hárult a feladata, hogy az oroszokkal szorosan együttműködve koordinálja amerikai oldalról a felszámolási műveleteket.

Ristvet buldogként vetette magát a feladatra, rendesen beleállt a kazah adminisztrációba, repülőgépet vezényeltetett a helyszínre, melyek alacsony, felszín feletti műszeres repülésekkel mérték fel a sugárzás intenzitását és annak megoszlását. Emellett a két vezető, Ristvet és Demen jó barátságot kötött, és valóban hatékonyan kezdett együtt dolgozni a két hivatal. A két vezető – bár nem beszéltek közös nyelvet – simán elkommunikáltak egymással a – jórészt minden nyelven azonos – fizikai alapfogalmakkal és szakkifejezésekkel. „A mi barátságunk a tudományon alapul, ami egyszerűbbé teszi a dolgunkat. A fizika az minden nyelven fizika marad.”

2008-ban az amerikaiak hatalmas sikerként könyvelhették el, hogy – igaz, elnökük ráhatásával – a kazah kormányzat nagy nehezen lezárta a térséget a vasazók elől, sőt, a rendfenntartókat is kivezényelte a lezárás „egyértelműsítéséhez”.

poligon_02.pnga sikeres együttműködésnek emléket állító tábla, fotó: U.S. Department of Defense

A projektet hivatalosan 2012-ben, Szöulban zárták le, egy, Barack Obama, Dmitrij Medvegyev és Nurszultan Nazarbajev jelenlétével hangsúlyosabbá tett konferencia keretében.

A projekt lezárultával egy interjú alkalmával megkérdezték Ristvet-et, hogy mennyi plutónium maradt még a Poligonban, azt válaszolta: „Elég”.

Hasonló bejegyzések a blogon

Az amerikaiak elhagyott atombombái
A moszkvai Metro–2 legendája
A Berlinben lezuhant szovjet vadászrepülőgép története
Putyin csellista barátja
Sztálin elfeledett vasútja
Űrrepülőgépek az elhagyott hangárban
Az atomvonatok újra hadrendbe állnak
Hűtővonat atomrakétákkal
Hét éve távozott köreinkből a nagy Türkménbasi
A Stasi szigorúan titkos aktáiból: „Fáklya”
Az elhagyott szovjet nukleáris világítótornyok

Források

Wikipedia: Szemipalatyinszki kísérleti telep
Belfer Center: Plutonium Mountain: Inside the 17-Year Mission to Secure a Legacy of Soviet Nuclear Testing (letölthető pdf dokumentum a lap alján)
Youtube: AFTER THE APOCALYPSE - Official Trailer
englishrussia: radioactive legacy of the Sovietunion in the ruins of the Semipalatinsk nuclear test site

komment