A “Stairway To Heaven”, a Led Zeppelin legendás számának az ötlete egy anekdota szerint akkor született meg, amikor George Harrison, a Beatles szólógitárosa heccelte Jimmy Page-et, a Zeppelin gitárosát, hogy az együttesnek nincsen balladája. Nos, lett. Azóta – 1970 óta - a világ egyik legismertebb száma, nincs olyan gitározni tanuló, aki ne próbálná fel az akkordjait, olyannyira, hogy a jobb gitárboltokban vicces táblákon jelzik, hogy légyszi, inkább valami mást.. 

Aztán meg van tényleg a lépcső a mennyországba. És szerintem meglehetősen ironikus, hogy a Hawaii szigetén található „Stairway to Heaven”, helyi nevén „Haiku Stairs” csak illegálisan közelíthető meg.

Ballagtunk egymás mellett Olivérrel a csomagkiadó pultoktól, két kocsit toltunk magunk előtt, mindenféle műszerekkel rogyásig megrakva. Szerencsére ezeknek az „útlevelét” a cég jó előre elintézte, így a vámos némi fejvakargatással átlapozta a papírokat, majd lepecsételte és enerváltan egy tovább-ot intett nekünk.

„Ma este elhívtak minket a kollégák inni. Néha el szokott durvulni a helyzet, de persze nem itt, Japánban. Nagy gondod ugye nincs az ivással?” Mire visszakérdeztem, hogy „mégis, te hány sörtől kezded problémásnak érezni a helyzetet?”

A 70-es években a világ még a nukleáris energia mindenhatósága mellett tette le a voksát. Tervek születtek urán-üzemű buszokra és vonatokra se, de szerencsére ezek az agyament ötletek nem hagyták el a tervasztalokat – a nyugati világban (Persze a szovjetek eközben a távoli világítótornyaikat is nukleáris üzeművé alakították át).

Ellenben a nukleáris üzemű műholdakkal.

Az első széria-Trabant, egy P70-es 1957. november 7-én gördült le az akkor még vadonatúj zwickau-i AWZ (Automobilwerk Zwickau) gyártósoráról. Sikermenete egészen 1995-ig tartott, amikor az utolsó Trabant Universal is elhagyta a csődbe omló gyárat.

kép forrása: nachjapanreisen.de

Japán és főleg Tokió külföldi szemmel nézve elég drága hely. Azért nem turistát írtam, mert többször jártam már ott, mindig dolgozni (beüzemelni) mentem oda, de így is rettenetesen drága volt. Ráadásul – köztünk szólva – sok látnivaló sincs a városban, illetve pontosítok rögtön; ahhoz képest, hogy mekkora a város, látnivalók csak egy-két helyen, jórészt a centrumban vannak.

Berlin - München, kevesebb, mint 4 óra, fotó: DB

A bejegyzés első részét ott hagytam félbe, hogy a nem túl dicső NDK-s idők elmúltával a keletnémet városka, Probstzelle jelentősége, mint vasúti átkelő a nyugat felé csökkent, de meg nem szűnt. A vasútállomás borzalmas időket idéző betonmonstrumát és géppuskafészkekkel megerősített falait lebontották, az egy vágányt a „szabadság felé” kibővítették, illetve hát visszaépítették két vágányossá, és a napi két vonat helyett óránként jártak már a személyvonatok, és kétóránként egy-egy ICE is átcsattogott az állomáson.

Az utazás München felől Berlin felé – sokszor vonatozok erre – lenyűgöző volt; ahogy a 300-as tempóra képes vonat 80-nal végigcsattog az erdei vasutakat idéző pályán, az őzek bekukkantanak a kocsikba, meg ilyenek, de hát, szóval, az ICE-ket nem erre az élményvonatozásra találták eredetileg ki.

Nyilván a két Németország a hidegháborús viszonyok között nem törekedett igazán az egységes hálózat kiépítésére, és ezen a téren sok bepótolni való maradt az újraegyesülés utáni időkre.

Probstzella napjainkban, forrás: DDR-geheim - Der Grenzbahnhof Probstzella

Probstzella egy kicsi türingiai városka, félúton Lipcse és Nürnberg között. Jelentősége és jelentése szerencsére napjainkra már elhalványult, nem úgy, mint jó harminc éve, amikor még állt a fal Kelet- és Nyugatnémet ország között. Akkor ugyanis ez volt a legfontosabb vasúti átkelő Bajorország és az egykori NDK között, és egyben az utolsó megálló a keletnémet vasút utasai számára. Illetve legtöbbjük számára.

Sokakban nosztalgikus élményt kelt – a már megszüntetett – sorkatonai szolgálat, hőskölteményeket zengedeznek róla egypár sör mellett, ahol a véghezvitt hőstettek és a megmentett gyarló halandók száma az elfogyasztott sör mennyiségével egyenes arányban emelkedik egészen a záróráig.

Pedig az UFO-k itt élnek köztünk, és a lapos Föld szegélyén, egy elhagyatott sziget még elhagyatottabb sarkában bázist létesítettek, amit a NASA, meg a világ összes kormánya megpróbál eltitkolni előlünk, de most lebuktak!!!

Ok, irónia kikapcsolva, meg a blog műfaját sem kívánom "megreformálni", de mégis, mi lehet ez a titokzatos, szabályos kör alapterületű betonlétesítmény a Runit-sziget sarkában?

Ráadásul ha gépen fölébe szállunk google.maps-en megtaláljuk, térkép e táj, az sem nyújt túl sok segítséget. A létesítmény innen nézve is hatalmas, de teljesen elhagyatott, mint az egész Enewetak Atoll.

Ez azért már több mint gyanús, hogy a Marshall szigetektől egy ugrásnyira található tengeri paradicsom ilyen kihalt, mármint-hogy „embermentes” képet nyújtson. Nagyon árulkodó jel, hogy a betonkolosszust a google „katonai támaszpont” címkével illeti, és hasonló méretű, kör alakú bemélyedések sűrűn csipkézik az atoll partvonalát, illetve az azt övező tenger mélyét.

A világ legnagyobb sósivataga Bolíviában található, területe valamivel több, mint tízezer négyzetkilométer – nagyjából akkora, összehasonlításként, mint Veszprém, Komárom-Esztergom és Fejér megyék együtt.

Werner Teské-t egy tíz méter hosszú, ablaktalan folyosóra kísérték: Lehet, hogy sejtette, hogy ott mi vár rá, de valószínűbb, hogy nem gondolt a legrosszabbra, amikor az állami hóhér, Hermann Lorenz hangtalanul mögé lépett, és hangtompítóval felszerelt Walther P 38 pisztolyával tarkón lőtte az elítéltet.

Gaffer, kép forrása: DPA-OTS/Polizei Dortmund

Németországban is egyre gyakrabban okoznak problémát a balesetek helyszínét fényképező vagy filmező autósok és járókelők, no meg a szabályokat nem ismerő autósok, de főleg kamionosok.

Egy újszülöttnek minden vicc új. Ezt az állítást kiterjesztve, miszerint egy újszülöttnek minden történet új, még mindig nehéz magamra venni, mert az ominózus pillanata óta az életemnek már jópár éve lepergett, de.. Igen, ezt a sztorit sem ismertem eddig, pedig Emile Leray története sem egy mai eposz.

1993-ban Emile Leray, az akkor 44 éves francia villanyszerelő, akinek a hobbija Afrika felfedezése volt, Citroën 2CV-jével – közismertebb nevén egy kacsával – lerobbant egy kősivatagban.

CMA CGM Marco Polo, fotó: CMA CGM

Világot látni jó dolog, főleg ha az ember anyagilag is el van eresztve annyira, hogy ezt megteheti. Milliónyi ajánlat közül válogathat, és ha a google vagy a facebook megneszeli, hogy érdeklődünk az utazás után, soha többet nyugtot nem hagyva bombáznak majd az ajánlataikkal.

Persze van az úgy, hogy a magamfajta őrültebbek speciális igényekkel lépnek fel. Nem a mindenmentes étrendekre, meg a valódi pezsgőben fürdésre, vagy a non-stop you can eat-re gondolok most, éppen ellenkezőleg.

ANa, ez a bejegyzés most hosszú lesz. Ráadásul, sok esetben a tényeket nélkülözve, találgatásokat is beleépítek ebbe a bejegyzésbe, ami – így talán – egy kerek történetté áll össze. Tények ugyanis nincsenek, hivatalosan ennek az akciónak sem végrehajtója, sem áldozata sincs.

Csak egy kósza vírus, ami bár szanaszét fertőzte a világ hálózatait, alapvetően semmit nem csinált, csak terjedt. Ha esetleg valaki rendelkezik a teljes történettel, kérem jelentkezzen, hogy korrigálhassam a bejegyzést.

Azaz.. ne, mégse; tartsa csak meg magának.