Mindig, amikor megpillantottam ezt a fényképet, ami itt-ott felbukkant a neten, áramütésként ért a látvány és megpróbáltam elképzelni a mögötte megbúvó történetet. Nekem is négy gyerekem van, nem tudom azt a szituációt elképzelni, hogy.. áh, belegondolni sem tudok. Az egész életünk – nejemmel együtt – a kölykök körül forog, tényleg megadunk nekik mindent, ami például nekem, az én gyerekkoromból bőséggel kimaradt.

Elhatároztam, hogy utánaolvasok a kép hátterének. Én is meglepődtem – talán a kép széles körben ismertségének köszönhetően kirajzolódott számomra háttere, ami nem nagyon tért el az általam elképzelttől – sajnos.

fotó: Bildarchiv Preußischer Kulturbesitz/Arthur Grimm

Éberségfokozó ("Wachhaltemittel") állt az egyébként ártalmatlannak tűnő dobozon. „Bevétele után álmatlanságot okoz”, és „csak eseti jelleggel szedhető”.

De a fiatal katonáknak a front borzalmai közepette nem eseti jelleggel volt szükségük a tablettákra, hanem folyamatosan, szinte megszakítás nélkül. A frontszolgálat 22 évesen közömbössé és érdektelenné tette, amikor 1940. május 20-án családjától levélben azt kérte, mit kérte, könyörgött, hogy küldjenek neki Pervitint. „Már egy tabletta úgy hat rám, mint egy erős kávé. Azon kívül pár órán keresztül minden gondomat elfújja, boldog lehetek”.

A drogért könyörgő katona a később Nobel-díjas író Heinrich Böll volt, a Pervitin pedig a metamfetamint (N-Methylamphetamin) tartalmazó tabletta márkaneve. A szer a 2.világháború poklában sok névre hallgatott: páncélos csokoládé „Panzerschokolade”, stuka-tabletták „Stuka-Tabletten” vagy Hermann-Göring kapszulák „Hermann-Göring-Pillen”.

Mindig is voltak olyan hülye gyerekek, akik feltűnési viszketegségüket száguldozásban élik ki - sőt, továbbmegyek, szinte mindenkinek van/volt ilyen időszaka. Az eszközök a célok megvalósításához szinte már másodlagosak, a repedtfazék hangú kismotorok, leharcolt Golfoktól eljuthatnak a pártízéves Audikig, BMW-kig, anyagi lehetőségeiktől függően.

150 fölött a városban, kép: FAZ

a furat ma, fotó: Юрий Мачкасов

Kölyökkoromban imádtam Verne könyveit, Dékány András műveivel egyetemben faltam őket, és töretlenül hittem, hogy ágyúlövedékben el lehet jutni a Holdra, illetve van egy rejtett út, valahol Izlandon, a Snæfell-len keresztül a Föld középpontja felé. Aztán időközben felnőttem, a dolgok és ezek a gyerekkori élmények is – szerintem – a helyükre kerültem, de hogy mi lehet a mélyben, mélyen a talpunk alatt, azért mindmáig izgat.

Nyilván vannak komoly téziseink a Föld szerkezeti felépítéséről, és sokan próbálkoztak már ezeknek a feltevéseknek az alátámasztásával, illetve megcáfolásával is. Kutatók már több ízben próbáltak nagy mélységekbe lefúrni, megtudni, hogy mi van odalenn, de egy tucat kilométernél mélyebbre még nem jutottak soha.

Az egyik ilyen, talán leghíresebb kuatófúrás a szupermély fúrás a Kola-félszigeten, oroszul Кольская сверхглубокая скважина (СГ-3) , angolul Kola Superdeep Borehole (KSDB). Ezt a projektet még a szovjet időkben végezték a Kola félszigeten, a furat mélyítését 1970-ben kezdték el, és több újrakezdés után 1989-ben hagytak fel vele végleg. Voltaképpen nem is egy, hanem négy mélyfúrást végeztek itt, a hármas számú főfurat mélyítését 12.226 méter mélységben adták fel.

Nyakunkon a karácsony, aminek elmaradhatatlan kelléke a bájgli és a tüskét hullató karácsonyfa mellett a Bud Spencer – Terence Hill dömping a tévében.

Lehet, hogy már láttuk minden egyes filmjüket ötvenszer, és az összes poént már kívülről fújjuk belőlük, de – én legalábbis simán – leülök a kölykeimmel, és velük együtt röhögök a nem túl kiművelt ellenben őszinte poénokon.

Kitüntetett helyen szerepel a Kincs, ami nincs opus, hármas számú kölyköm simán hallgat az „Anulu” névre is, és a Puffin is fogalommá vált már az ehetetlen ételek kapcsán.

Terence Hill, John Fujioka, Bud Spencer és Salvatore Borghese a Kincs, ami nincs-ben, 
kép forrása: mafab.hu / Compagnia Edizioni Internazionali Artistiche Distribuzione (CEIAD)

Ebben a filmben szerepel Kamasuka (John Fujioka), a világ háta mögötti szigeten hagyott szamuráj, akivel elfelejtették közölni, hogy a háború időközben lefújásra került, és ráadásul nem a piros-pöttyös csapat nyerte meg azt. És hogy Kamasukának mennyi köze van a mai bejegyzés főhőséhez, no meg a valósághoz?

Sok.

A Hans sziget egy meglehetősen kietlen, kopár sziget, ahol nemhogy víz, de egyetlen fa sem tudott az idők folyamán megtelepedni. Itt nemhogy csak Robinson Crusoe-nak, de még talán Tom Hanks-nak is csúnyán felkopna az álla.

A Hans sziget, kép forrása: worldatlas.com

Az egész sziget voltaképpen egy alig több, mint 1 km²-es kiemelkedés a tengerből, ahol ráadásul még baromi hideg is van. Annyira azért mégsem jelentéktelen ez a hely, hogy két ország ne vívná érte már évtizedek óta vérre whiskyre menő és kissé rendhagyó háborúját.

A Thomas Street 33 alatti Long Lines Building a brutalizmus nevű építeszti stílus egyik eredménye, kívülről nagyjából úgy néz ki, mint a Man in black főhadiszállása*.

Belülről sok kép nincs róla, ugyanis gondosan, már-már paranoiásan rejtegetik belsőjét a nagyközönség kíváncsi tekintetei elől. A kíváncsiságra márpedig mindenkinek megvan az oka, aki megpillantja Manhattan közepén a felhőkarcolót, melynek nincsenek ablakai, sivár falait 160 méterrel az utcaszint felett szellőzőrácsok zárják le, és teszik egy erődítményhez hasonlítható építménnyé.

Lassan itt az év vége (nah jó, annyira azért talán még nem) és a Berlini Közlekedési Vállalat (BVG) még nem hallatott magáról. Se gerillavideó, se semmi. Na de most!

Pár hete körbejárta a netet a hír, hogy egy kanadai búvár, Sean Smyrichinsky, 80 kilométerre Brit Columbia partjaitól a Queen Charlotte-szigeteknél UFO-t talált a tengerben. Illetve először simán UFO-nak nézte a hosszúkás, félbevágott bagelre emlékeztető dolgot.

A képen a B-52-es standard fegyverzete; ezúttal nukleáris fegyver nincs közöttük. Fotó: Tech Sgt. Robert Horstman/US Air Force

Amikor több embernél is utánakérdezett, hogy mi lehet ez a rejtélyes tárgy, egy idősebb és jó emlékezettel megáldott ismerőse elmondta, hogy jó eséllyel az egyik, az USA által elvesztett Mark IV-es atombombát találta meg (→ Index).

A cím után nagyon sokaknak szinte rögtön a film, és annak a fülből kivakarhatatlan zenéje ugrik be, talán ön is önkéntelenül elkezdte fütyülni a strófát.

Most egymás után két olyan témának is érdekesnek találtam utánaásni, ahol a zseniális filmes feldolgozás mögött valódi és meglehetősen bizarr történet búvik meg. A jövő héten majd Berlinbe látogatunk, de ma irány Sziám és Burma, azaz Thaiföld és Mianmar, és időben is utazzunk vissza a második világháború zavaros és gyilkos világába.

a filmbéli Kwai-híd

Észtország történelme nagyon sok fordulópontján párhuzamos a magyarral; ne szépítsük a dolgot, a huszadik században ők is, csakúgy, mint hazánk, rendesen szívóágra kerültek.

Először is amikor Sztálin és Hitler, még közvetlenül a második világháború előtt lepacsiztak egymással, a Molotov–Ribbentrop-paktumban és annak titkos záradékában kiutalták az országot a Szovjetuniónak. A második világháború folyamán ugyan a németek visszafoglalták az országot, de abban az észteknek semmi köszönetük nem volt; csakúgy, mint a Vörös Hadsereg visszatértében sem.

Jó dolog az, amikor az ember nem utálja alapból a munkáját, sőt, esetleg kedveli is azt. Például aki kiskorától rendőr, pilóta, orvos vagy kukás (jó, ez utóbbi szinte mindenkinél játszott) szeretett volna lenni, és végül bejött neki az „élet”, legalább munkahely szintjén.

Vagy mondjuk alapvetően mindig is szerette a vonatokat, a fejébe is vette, hogy megépíti a világ leggyorsabb vonatát, és végül csak sikerült eljutnia egy olyan munkahelyre, ahol vonatokat tervezhet. A leggyorsabb talán nem is, de a vonat, pontosabban az ICE új generációjának tervezése azért összejött, ami azért jó eredmény az „álmok valóra váltása” kategóriában.

Aztán van egy jó fej cég, amelyik tudja, hogy dolgozóinak egy része igencsak szakbarbár, szeretik is, amit csinálnak, a vonatokat. Meg van egy kiállítás kétévente Berlinben, az Innotrans, ami a vasútbuziknak valami olyasmi, mint a muszlimoknak Mekka; legalább egyszer az életben el kell oda jutniuk – de talán, és leginkább kétévente.

A világ legrövidebb könyvei között emlegetik a „Német humor ezer évé”-t, közrezárva az „Emberbarát rendszergazdák névsora” és a „A magyar helyesírás örökérvényű szabályai” (igen vékony) kötetei között.

Pedig.. na jó, persze, a poroszos keményvonalasság kissé nehezen hozható közös nevezőre a vicces lazasággal, de remélem, a mai rövid történet azért egy kicsit árnyalni fogja ezt a közhiedelmet.

A giesseni felüljáró a három, kör alakú bevágással, kép forrása: idw-online.de

Bepattanunk a kocsiba, klíma maximumra, útlevelek/személyik ellenőrzése, kutya és kulcs a szomszédba leadva, villanykapcsolók lekapcsolva, az összes csap elzárva és mindez legalább kétszer ellenőrizve – mehetünk. Irány Darány a határ.

A moszkvai metró a világ egyik legkiterjedtebb hálózatának számít a maga 200 állomásával és több, mint 300 km-es hosszával (a budapesti metró nagyjából 40 kilométerére 52 állomás jut). Itt található a világ legmélyebb állomása, a 74 méterrel a föld alatt megbújó Park Pobedy.