fotó: Jennifer Brandel
Ha már eluntuk a félkarú rablók digitális csörömpölését és a folyton a nagy nyereményt hajtó tömeg örvénylését, kicsekkolhatunk olcsó las vegasi hotelszobánkból, és stílszerűen kibérelhetünk egy nyitott pink Cadillac Cabriót a sarki autókölcsönzőből. Jó, ha a klasszikus elvisi rózsaszín batár éppen nem vár ott ránk, akkor is egy nyitott és klíma nélküli kocsi kell, mert a sivatag úgy érdekes; a tűző napon és porban és izzadságban fürödve.
Beülni a kocsiba és levezetni azt az ezer kilométert, vagy felülni a repülőre, vonatra és úgy megtenni ezt az utat – sokunk életének ez a részévé vált, ha találkozni akarunk hozzátartozóinkkal, ismerőseinkkel. Nem nagy ügy.
az ICx (balra) és egy ICE 3 együttállása Nürnbergben
Az intercity expresszeket hagyományosan mindig több nagy cég építette konzorciumban (ez alól csak a Velaro D a kivétel), és a legújabb generációnál is két nagy, egyébként konkurens gyártó, a Siemens és a Bombardier állt össze a vonat megépítésére.
Az ember végre talál egy parkolóhelyet, de persze a tábla szerint a kocsit itt csak egy órára lehet letenni. Sebaj, felírjuk egy cetlire az érkezés időpontját, és ennyi. Lenne talán máshol a világban, de ez itt Spárta Németország, itt ez így nem elég, a járgányhoz visszatérésünkkor szinte biztos, hogy ott lesz az összecsavart bünticetli az ablaktörlőbe gyömöszölve.
És nem, az idén sem a Ryanair „nyerte” ezt a versenyt, és nem is a Germanwings.
A Skytrax egy 1999-ben, Angliában alapított szervezet (eredeti neve: Inflight Research Services), mely folyamatosan értékeli a légitársaságokat és a repülőtereket és évente jelentést ad ki róluk. Az értékelés 5 csillagtól 1 csillagig terjedhet, és egy csillaggal az idén csupán egyetlen légitársaságot díjaztak.
fotó: 66.ru
A második világháború lezárulta után nem sokat enyhült a világpolitikai helyzet, csak az ellentétek helyeződtek át a korábbi két – kényszerből – szövetséges nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió közé, és lassan kiteljesedett a hidegháború időszaka. Sztálin, a szovjet diktátor rettegett egy, a birodalma északi területei ellen irányuló amerikai támadástól.
Ez a terület akkor, és azóta is gyakorlatilag majdnem teljesen lakatlan, infrastruktúrája nincs és egyébként is szinte lehetetlen a nyaranta felolvadó és telente kőkeményre fagyó tundra és tajga talajára bármit is építeni. Persze a diktátor nem ismerte a lehetetlen fogalmát. Emberanyaggal, a Gulág rabjaival bőséggel rendelkezhetett – és rendelkezett is – a birodalom.
Az elhagyott épületek vagy éppen sufnik a kíváncsi emberek számára mindig nagy vonzerőt képviselnek, hogy vajon milyen elfeledett értékek porosodnak odabent. Gyerekként Gyömrőn, a Wekerle utcában – ahol a nyaraink jó részét töltöttük – mi is boldogan kutattuk át a kertvégi sufnit, meg nagyapám félhomályos és poros műhelyét, ahol a rég beszáradt festékes és hígítós üvegek között találtunk egy címke nélküli üveget is.
Az volt nagyapátok vésztartaléka, mondta nagyanyánk, amikor megmutattuk neki, és ez a vésztartalék szó valami nagyon büdös, festékszerű vegyszerként tudatosult bennünk akkor. Jó pár évre volt szükség ahhoz, hogy ez a szó is a helyére kerüljön a szótárunkban. Szegény nagyapánknak ugyanis az volt a pálinka-vésztartaléka lokális-prohibíció sújtotta vészterhes időkre.
Észak-Korea zakkant agyú diktátora ismét feliratkozott az "aktuális nagyon hülyék" minden nap frissülő jegyzékébe. Kemény a verseny, a többi hibbant vezér mellett a szimpla üresagyú celebekkel is tartania kell tudni az iramot, ha a Kim a címlapokon akar maradni.
Véreskezűséggel már jó ideje nehéz érvényesülni, ez ügyben Sztálin elvtárs és a khmerek már elvitték előle a pálmát. Persze a légvédelmi ágyúval a rokonritkítás még egy darabig hírbe hozta, de aztán az „is” barmainak aberrált kivégzései itt is gyorsan kiszorították a vértől tocsogós hírversenyből. Ezúttal valami mást, „intellektuálisabb” dolgot céloztak meg tanácsadói minden koreai Cartman-jének.
Az, hogy egy drogbáró megszökik egy szigorúan őrzött börtönből, az elcsépelt és szinte minden b-kategóriás, börtönszöktetéses filmből ismert módszerrel, a szennyes ruhák között, rendben, előfordul az ilyesmi jobb helyeken is, nem csak Mexikóban.
De az, hogy másodszor is sikerül neki, egy szintén szigorúan ellenőrzött kóterből, nos, az már talán felvet néhány kérdést az őrzéssel, no meg talán az őrök megkenhetőségével kapcsolatban. Főleg, ha mindenki tudja a báró előéletét, és azt , hogy a kartellje mellett az alagútépítései tették hírhedté a nevét a szakmában és azon kívül is. No, és hogyan szökött meg most?
Igen, valóban, alagúton, amit a börtön alá ástak be az emberei. Még jó, hogy nem rögtön egy négysávos, felfestett autópályával kedveskedtek a főnöknek, és beérték egy szimpla, kivilágított másfél kilométeres kis valamivel, amibe egy kis motoros hajtányt is beépítettek, a gyorsabb és kényelmesebb szökés érdekében. De ki is ez a drogbáró?
Néha elábrándozok, miután beérek a munkahelyemre, és az e-mailek, határidők és review-k végtelen áradata fogad, hogy mi lenne, ha..
Ha el lehetne húzni valahová, a világ végére, vagy talán még azon is túl, leszarni ezt az egész mókuskereket, birkákat tartani (itt a négylábúakra gondolok), és egész nap azt lesni, hogy a birkák elkocognak jobbra, majd egy fél nap elteltével balra, vagy valami ilyesmi. Ahogy egy városi aszfaltszökevény elképzeli a vidéki idillt.
gyors és pontos
Kollégám (német) mesélte, hogy a hétvégén Nürnbergben látogattak meg talán egy múzeumot, és fiának pisilnie kellett. Apuka kézen fogta porontyát, és meglátogatták a hipermodern wc-t. Csemete talált a falon egy gombot, miközben csövelt, és unalmában meg is nyomta. A bidé által köpött vízsugár elől ő még jó reflexszel kitért, apukát viszont telibe találta a lövés, és az így keletkezett vízfolt a nadrágján sűrű magyarázkodásra serkentette őt a későbbiekben, hogy „hát nem, az a folt nem úgy lett..”.
A Burj Khalifa, fotó: Wikimedia / Nepenthes
Persze, ez sem mai történet, és az összes adatot már szuperlatívuszok özönében szállították már előttem. Hogy hány emeletes (163), hány lift található benne (57) és mennyibe került (mindegy, egy számadat, nem mond semmit). Ja, meg hogy lábainál ott van egy hatalmas szökőkút, ami persze világelső valamiben a maga nemében.
Inkább arról szeretnék egy bejegyzést írni, hogy ez mind csak talmi csillogás.
El Caminito del Rey (valahol ott, a szikla közepén, igen, az a kacskaringós vonal), fotó:
Úgy 20 évvel ezelőtt vetődtem arra, amikor Spanyolországban dolgoztam, egy német kollégám helyett ugrottam be egy üzembehelyezésre, mert őt nagyjából egy hét alatt kicsinálta a helyi technikusgárda. Egy Koreába szánt gyártósorra nem volt elég kapacitása az anyacégnek Stuttgartban, ezért kiadta a spanyol fiókcégének. A német üzembehelyező úgy érezte, hogy elég, ha csak pár hónap elteltével bukkan fel a helyszínen, és ellenőrzi a munka menetét, mint ahogy azt otthon megszokta.
1992 júniusában egy rendhagyó hirdetés jelent meg a „Hamburger Abendsblatt” napilap társkeresési rovatában: „Dagobert üdvözli az unokaöccsét”. A vicces-rejtelmes hirdetés egy zsarolónak szólt, a Karstadt áruház vezetése jelezte ezzel a fizetési hajlandóságát, hogy egymilliót megér nekik az, ha a zsaroló nem robbant többet az áruházban, miután előző nap egy csőbomba rendezte át az áruház porcelánosztályának a kínálatát. Nem, ez nem az Albatrosz zsebkönyvek sorozat volt, hanem a valóság.
Sokan érdeklődnek nálam afelől, hogy szakmájukban mégis milyenek a német keresetek. A válasz nyilván nem egyszerű, de létezik egy német oldal, ahonnan szerintem nagyon korrekt válaszokat lehet kinyerni a kérdésre.
